A nemzeti öntudat kiépítése a Szerb Fejedelemségben az egy vallás, egy nép, egy állam elvén alapult, így – akárcsak a Balkán-félsziget többi államában, a nemzeti politika a muzulmán lakosság kitelepítésére összpontosított, a több évszázadig tartó török uralom ellensúlyozásaként. Emellett a nem szerb lakosság „finom” asszimilációja volt a cél, elsősorban a pravoszlávok vonatkozásában. Az asszimiláció alacsonyfokú volt, habár időről-időre felerősödött, ingadozott. Ilyen környezetben zajlott az akkulturáció és az enkulturáció, mind az egyén, mind a társadalmi csoportok szintjén. Az akkulturáció és az enkulturáció folyamatairól kevés anyag áll rendelkezésre, a meglévő pedig szinte teljes egészében városi környezetre, elsősorban Belgrádra vonatkozik, ami arra utal, hogy a 19. század első felében a bevándorlókat nem fogadták be a lokális közösségekbe. Külföldiként kezelték őket, beleértve a Dél-Magyarországról bevándorolt szerbeket is, függetlenül attól, hogy felvették-e a Szerb Fejedelemség állampolgárságát vagy sem. Egyeseket az eltérő kulturális értékek, munkaszokások, nevelés és oktatás miatt tartottak idegennek, másokat pedig azért, mert nem tartoztak egyik céhhez sem. A Dél-Magyarországról és általában a Habsburg Monarchiából származó szerb bevándorlók három csoportra oszthatók: a tanult bevándorlók, feltételesen az elit; üzletemberek, akik többnyire kereskedők és kézművesek voltak; és a harmadik csoport a legtarkább, amely különböző származású legális és illegális bevándorlókból áll, kezdve a parasztoktól egészen a szökött feleségekig és férjekig, a dezertőröktől a kalandorokig. Az első csoportról van a legtöbb anyag, a másodikról valamivel kevesebb, míg a harmadik csoportról az akkulturációs folyamatokról tanúskodó fennmaradt anyag alapján nem kaptunk tisztább képet. A Szerb Fejedelemségbe bevándoroltak első évtizedeire a tanult bevándorlók esetében jellemző a kulturális sokk. A különbségek a hasonló társadalmi státuszú bennszülött lakosság és a bevándorlók között a nyilvánvaló eltérésektől (például az öltözködés és a szláv szerb nyelv használata) egészen a kulturális normákig (feljebbvalókhoz és beosztottakhoz való viszonyulás, az udvarias viselkedés és a mindennapi élet szabályai, kommunikáció, stb.) terjedtek. Ilyen körülmények között a telepesek egy része nem volt hajlandó saját kulturális mintáit hozzáigazítani ahhoz a környezethez, amelyben letelepedett, így az akkulturációs folyamatok lassúak voltak, az enkulturációs folyamatok viszont kifejezettek, ezért a telepesek egy része visszatért hazájába. Az enkulturáció intenzitása a 19. század második felében csökkent, mind a nemzeti eszmék erősödésére épülő társadalmi integráció, mind a betelepülők saját törekvései miatt, miszerint a kulturális élet a fejlett nyugat-európai standardok szerint alakuljon, amihez a nyugaton tanult bennszülött lakosság hozzáállása is hozzájárult. Másrészt a szerb állam kultúrpolitikája is nyugat-európai mintákat vett át, ami elősegítette a Dél-Magyarországról bevándorolt szerbek akkulturációs folyamatait.

A szerb nemzeti mozgalom 1869-ben a becskereki programban tette közzé külpolitikai programját. Az Oszmán Birodalom bukását és a keresztény nemzetek felszabadítását szorgalmazta. A mozgalom vezetői munkáikban már foglalkoztak a keleti kérdéssel, hangsúlyozva, hogy az Oszmán Birodalmat fel kell váltani a keresztény nemzetek konföderációjával, ami egyensúlyba hozná az európai erőviszonyokat is. A konföderációról alkotott elképzeléseikben Vajdaság nem szerepel külön. A szövetségi, decentralizált állam és autonóm jogokkal rendelkező terület gondolata összekapcsolja a kül- és belpolitikai célokat. A Szerb Fejedelemség 1861 óta nagy hangsúlyt fektetett a magyar ellenzékkel való kapcsolatok kialakítására. A tárgyalások során gyakran napirendre került a vajdasági szerbek kérdése. A magyar liberális politikusok azonban ellenezték a fő szerb követelést - egy autonóm szerb terület létrehozását, és elutasították Magyarország föderalizációját. A szerb politikusok többnyire Magyarország támogatását keresték ambícióikhoz, és nem mindig képviselték határozottan a magyarországi szerbek érdekeit. A szerb fejedelem és a magyar emigráció kapcsolatai során vetődött fel a dél-magyarországi szerbek jogainak kérdése. A magyar emigráció azonban nem kínált elfogadható alternatívát a szerb nemzeti mozgalom számára, és egyébként sem volt ereje Magyarországon.

Kállay Benjámin magyar nemest és diplomatát 1882-ben nevezték ki az Osztrák-Magyar Monarchia közös pénzügyminisztériumának élére, amelynek igazgatása alá tartozott egyúttal Bosznia-Hercegovina is. Kállay 1903-ban bekövetkezett haláláig ebben a pozícióban maradt. A megfigyelt időszakban az osztrák-magyar politika alapjait a társadalom minden fontosabb szférájában lerakták, többek között az oktatás és a kultúra területén. Kállay abszolutista adminisztrációja azt a politikát folytatta, hogy megtiltotta a szerb nemzettudat kifejezését, beleértve az egyházak, iskolák és kulturális intézmények nemzeti elnevezésének használatát. A hatóságok a tartományok elfoglalása óta ellenségesen viszonyultak a gyermekeket nemzeti szellemben nevelő iskolákhoz, igyekezve az állami oktatást lehetőség szerint erősíteni. A szerbek ellenállása és bizalmatlansága az állami iskolákkal szemben abból a félelemből fakadt, hogy azok a helyi lakosság elnemzetesítésének eszközei lesznek. A hűséget és odaadást építő osztrák-magyar tanterv kialakítása mellett, ezt megerősítendő, az állami, általános és középfokú iskoláknak jelentős nevelői szerepük is volt. Számos szöveg került be a tankönyvekbe, amelyeknek az volt a feladata, hogy a diákokat érzelmileg a lehető legszorosabban kössék a monarchiához és az uralkodó dinasztiához. A történettudomány volt az a terület, amelyen belül a boszniai nemzeti és kulturális sajátosságokat leginkább kiemelték. Annak érdekében, hogy Bosznia-Hercegovinát a lehető legjobban elszigeteljék a külső hatásoktól, az osztrák-magyar közigazgatás szigorúan ellenőrizte a szomszédos országokból érkező sajtót. A rezsim a bosnyák nemzettudat építésével kapcsolatos intézkedések sorában kiemelt helyet szentelt a nyelvkérdésnek. A tartományi kormány 1879-es rendeletével úgy határozott, hogy a nyelv hivatalos elnevezése először a horvát legyen, majd később "paraszti" és "bosnyák” nyelvre keresztelték, ami erős ellenállást váltott ki a szerb közösségben. Habár az osztrák-magyar közigazgatás Európa szerte hirdette a tartományokban végzett „civilizáló küldetését”, az oktatás terén elért eredményei lesújtóak voltak. Az 1910-es népszámlálás szerint Bosznia-Hercegovina lakosságának körülbelül 88 százaléka írástudatlan volt.

Figyelemre méltó, hogy az albán felkelés története a Szerbia által a Balkán háborúk során 1912-13-ban elfoglalt és annektált területeken marginális maradt a szerb és az albán historiográfiában: a két Balkán háború, az I. Világháború, valamint a független Albánia korai évei mellett csak nagyon szerény figyelemre tartott számot mindkét nemzet történészei részéről. Ez persze nem jelenti azt, hogy a felkelést ne írták volna le és elemezték volna tömör, rövid formában. Ami a szerb historiográfiát illeti, érdemes kiemelni Bogumil Hrabak klasszikus monográfiáját („Albán felkelések és csaták Koszovóban és Macedóniában 1912 végétől 1915 végéig”, Vranje, 1988), míg a koszovói-albán oldalon említésre méltó Zekerija Cane munkája, a „Sozialdemokraokracia serbe dhe çështja shqiptare 1903–1914”, Prishtina: Instituti Albanologjik i Prishtinës, 1986. Ez a két kiadvány különös jelentőséggel bír, mivel a két szerző ugyanazt a korpuszt tanulmányozta, amely nem publikált archív adatokból állt össze (Szerbia Munkásmozgalma Történelmi Intézetének Archívuma, Szerb Szocialista Köztársaság Archívuma, Szövetségi Külügyi Titkárság Diplomata Archívuma), másrészt pedig, a két kötet szinte egyidőben jelent meg. A tanulmány célja, hogy a nem publikált osztrák-magyar archívumi források alapján választ adjon két állításra, amelyeket a szerb historiográfia szerb diplomatáktól vett át a 20. század 20-as éveiben. Az egyik állítás szerint az Isa Boljetinac által vezetett felkelés ötlete és szervezése nem csupán a VMRO-tól (Belső-Macedóniai Forradalmi Szervezettől) eredt, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia külügyminisztériumától is a Ballhasuplatzon. A másik állítás szerint az Osztrák-Magyar Monarchia fegyverszállítmánnyal és katonatisztekkel is támogatta a felkelést a terepen. Habár kutatásom során találtam Bécsben bizonyítékokat arra, hogy valóban érkeztek fegyverszállítmányok az albánok részére, és osztrák-magyar tisztek is állomásoztak Albániában, akik a császári illetve a királyi hadsereg tisztjei voltak (k.u.k.), ezek az adatok nem hozhatók összefüggésbe az 1913-as albán felkelés történéseivel. A tanulmány egy könyv projekt része, értelmezi és felhasználja Georgij H. Georgiev könyvét („Българо-албански политически olitчески отношения”, 1908–1915. Sofia: Македонски научен институт, 2022), rekonstruálva az osztrák-magyar álláspontot és történelmi állásfoglalást a fegyveres konfliktus vonatkozásában.